Szex és NY Szegeden

Ez a blog csajoknak szól fiúkról, fiúknak szól saját magukról, a randizás velejáróiról szól mindkét nemnek, szól még az egyén szabadságáról, a választás lehetőségéről, az életünkről.

Barátságok - Kisegér

Hol volt, hol nem, a Dél-Alföld egyik gyönyörű részén született három leány. A legidősebb - megtalálva királyfiát - saját királyságot hozott létre, gyermekeik kacajától övezve. A legkisebb másik városba települve próbálkozott szárnybontogatásaival, legyen az munka vagy tanulás. A középső leány is járta a maga útját, így jutott el egy nagy fához, mely a barátságait szimbolizálta. Elkezdte sorra venni mind és megvizsgálni őket.

Jó, ha tudjuk és én hiszek is ebben, hogy életünk során vannak olyan emberek, akik csak jönnek-mennek. Ők azok, akiktől valamit abban az életszakaszban meg kell, hogy tanuljunk vagy legalábbis rámutatnak valamire, a tanulás része már csak tőlünk függ.

Egyik faág a Barátság fámon a finci Kisegér volt. Vagy egy fél éve nem beszéltünk, de az azelőtti egy-két hónap is csak felszínes csevej (?) volt. Megszakítottam a Kisegérrel a kapcsolatot, mert annyira nem éreztem magaménak a nézeteit, a tetteit. Megbántani és bírálni nem akartam (hisz ki vagyok én), mindenkinek joga van azt tenni és úgy gondolkodni, ahogy akarja. De éreztem, hogy nem egy úton haladunk tovább. Szimplán eltávolodtam tőle és abszolút felszabadultan hatott ez az egész rám.

Majd május környékén a Kisegér írt nekem, amit nem is akartam elolvasni, végül egyik unakatesómmal üzent. Szülinap szülinapot követett, hetek teltek még el, mire eljutottunk a találkozásig. Ami határozottan jól sikerült abban az értelemben, hogy beszélgettünk, normálisan, normális hangnemben, megpróbálva azt a bizonyos tiszta vizet önteni a pohárba (pedig teáztunk, tehát aligha volt tiszta a víz :) ).

Ha nem is lesz folytatása Kisegérrel a találkánknak, mégis jó érzéssel fog eltölteni, hogy meg tudtuk beszélni a dolgokat. Vannak nagyon klassz emlékek, bulik, sírások, beszélgetések, sütizések, vacsik, ünneplések. És épp ez a lényeg, hogy nem maradt tüske, csak a szép emlék. Tanultam. Ha csak ennyire voltunk kapcsolatban Kisegérrel, egy percig nem bánom: örülök, hogy úgy alakult, hogy megismerkedjünk és barátok legyünk. Nem minden barátság tart az idők végezetéig, de a korábban bennem lévő lezáratlan feszültség feloldódott. :) És szerintem ez szuper dolog. :)

Nem kell két barátnak mindenben egyeznie vagy megegyeznie, ugyanúgy gondolkodnia és a többi. Azzal, hogy kimondtam Kisegérnek a nekem fájó dolgokat ill. azokat, amikkel én nem tudtam azonosulni, neki korábban még sem mondtam, megkönnyebbülten ejtettem ki a szavakat. Már korábban is gondolkodtam vele kapcsolatban, hogy leírom-kiírom magamból, ám nyilván megbeszélni együtt (kulcsszó) jobb, mint egyoldalúan véleménytnyilvánítani.

Ha Kisegérrel ennyiben marad a barátság és soha többé nem keressük egymást, akkor sem fogok rosszérzéssel gondolni rá és a barátságunkra, mert ki lett mondva a kimondatlan és le lett zárva, normálisan.

A középső leány folytatta útját, ám a Barátság fáján még maradtak rendezetlen dolgok. Ilyen a Pesti is.

Folyt.köv.

1 hónap 1 hét - Otthon

Szeretek írni-olvasni. Magyarul, angolul, olaszul, németül nem megy jól, a kínait hiába próbálom - kínai marad, viszont kajában nagyon szeretem. :)

Az elmúlt egy hónapot és egy hetet a saját magamra figyelés jellemezte.

Na meg a centik. Amik sajna nem a magasságom centikben mérhető növekedése, hanem egyéb testtájékon történő változások kapcsolatának mutatójaként szolgáltak.

Szóval a finom ételek és borok, a 'csináld-ami-neked-jó' életfilozófia megtette hatását.

Vettem egy havi full bérletet és kipróbáltam egy csomó mozgásformát - a gerinctornától kezdve a trx-en át a spinningig (ami marhára nem szimpla bicajozás, ezt a formás popóm tanúsíthatja) eljutottam még egy nyílt napos jógára is (még egy esélyt adok neki, de csak azért, mert annyi ismerősöm és jóbarátom állította, hogy a jóga épp jó lesz nekem).

Még lesz tánc, néptánc és a klasszikus tánciskolák által tanított heti kétszeri csemege - szóval mozgás az lesz, bőven. És heti egy úszás vagy éjszakai fürdő, igazából majdhogynem mindegy, csak víz legyen.

És megint 3 könyvet olvasok egyszerre :D Azt hiszem ez (is) jelenti azt, hogy a jó úton járok, vissza magamhoz. :) Egy szakmai közgazdási könyv, olyan széles a paletta, a klasszikus közgazdászoktól kezdve napjainkig, váltogatva a mainstream és a begyűrűző ökológiai közgazdaságtan formabontó gondolkodásáig. Szóval ez 1.

Biztosan van egy olyan könyv is, amit magamtól még csak a kezembe se vennék, mert valamiért - hiába is tartom magam nyitott embernek a világra - a könyvespolcra csak egy ügyes csellel kerülne. Ezzel jobban küzdök, mint a szakmai könyvvel, pedig nincs is benne képlet vagy érthetetlen utalás, mégis a kíváncsiság vagy a csakazértis jobban hajt az olvasásban. Ő a 2-es.

És kell a 3-as is: az, ami adott pillanatban megdobogtatja a szíved, amit azért veszel meg a könyvesboltban, mert megláttad és megszeretted és csak. 3. Ami kell és kész.

Így szerepel Kornai Indulatos röpirata a palettában (szerényen megjegyzem, dedikáltattam, de nem csak ezért igazi kincs), a Galaxis útikalauz (amiről időközben kiderült, hogy egy többkötetes mű és nem a több kötete rémiszt meg, de most már törölközőt is mindig tartok magamnál, mert innen ismerszik meg egy jó utazó) és az Egy űrhajós tanácsai Földlakóknak.

Mondanom sem kell, hogy a 3-as számúval haladok a legjobban, ugyanis ebben a kategóriában kivégeztem már egy könyvet, a Dupla vagy semmit.

Az 1 hónap és 1 hét offline-ság azért nem egyetlen írásban fog sűrűsödni. Lesznek visszatérők, lesznek érdekességek és a Bridget Jones-féle szerelemkutakodásnak sincs még vége.

 

Folyt.köv.

 

Halott Pénz: Otthon - csak azért, mert az írás és olvasás olyan nekem, mintha hazatérnék. Remélem mindenki megtalálja a saját ilyenfajta otthonát (is).

Offline - ciao Bella!

Az utobbi pár bejegyzés érezhetően negatívra és panaszkodósra sikeredett. Pedig én egy csupaszív, kacagós, jókedélyű csajszi vagyok.

Van az akciófilmekben az a piros gomb, amit valaki mindig meg akar nyomni, mert valamit bekapcsol.

Nekem is van egy piros gombon, viszont ez épp fordítva működik: kikapcsol. :)

Úgyhogy most jutottam oda, hogy megnyomtam az én kis piros gombomat: egy időre elbúcsúzok a virtuális tértől, legalábbis amennyire megteheti egy 21.századi európai ember.

Töröltem a viber és a whatsup fiókomat, messengeren két napja az értesítések ki vannak kapcsolva. Szerintem csak törlöm a telefonokról a facebook és messenger alkalmazást és csak akkor nézem meg, ha a Lakásban lepit bekapcsolom és felmegyek rá.

Vicces, vidám énemmel szeretnék ide visszajönni, megint a sziporkázó, elbűvölő blogíróként. :)

És különben is: azt mondják, hogy a sors az, ami meg van írva a csillagokban. A végzet pedig az, amikor szembemész a sorsoddal. Ám jó, ha tudjuk: a nagy dolgok, a nagy tettek, a világmegváltó ötletek mindig akkor születnek, amikor szembemegyünk a sorsunkkal. ;)

Viszlát Pesti!

Egy újabb átsírt-átvirrasztott éjszaka után, amit még a reggel is sírókásan folytatott, na most lett elegem és búcsúzom Tőled.

Augusztus 2.-án találkoztunk utoljára, tegnap volt épp 3 hete és ennyi idő alatt sem vetted a fáradtságot, hogy felvedd a telefont, mikor hívlak vagy Te hívj fel.

Mindenkivel megesik, hogy összejönnek a dolgok, rossz értelemben. Amikor kibukik az ember és másra se vágyik, csak egy ölelésre és hogy vki meghallgassa.

Épp ezt kértem Tőled, hogy beszéljünk. Soha nem értél rá és öt perced nem volt.

Nekem most lett abszolút elegem belőled.

Emberileg csalódtam benned, nem csak a be nem tartott ígéretek miatt (vacsi, szülinapom ünneplése - mikor is volt? Ja, hogy július elsején és most augusztus 24.-e van), hanem amiatt is, mert abszolút normálisan kértem Tőled segítséget.

És nem.

Hagytalak békén, mert írtad, hogy most neked nyugi kell, meg életed utobbi éveinek legfontosabb napjai következnek. Hagytalak, ahogy kérted. Mert ígérted, hogy utána beszélünk.

Egy nagy francokat.

Emberileg csalódtam benned. Nem számíthatok Rád, és még olyan érzelmi körmondatokat írtál nekem, hogy ha feleannyira fontos vagy nekem, akkor nyugiban maradok és utána beszélünk.

Én ahhoz kértem volna a segítséged, hogy végre a sz.ros orvoshoz ne egyedül menjek, hogy mondjuk váltsd be az ígéreteket, amiket tettél.

Én mennyire vagyok Neked fontos? Annyira, hogy nem is válaszolsz.

Az én döntésem persze, de most nem érdekel semmi. És tudod mit? Ez a legrosszabb. Mikor a másiktól csak annyit kértél, hogy beszéljetek. És soha nem értél rá, soha nem hívtál vissza.

Nem kell a segítséged, nem megyek orvoshoz. Ha lesz, hát lesz, állok elébe! :)

Minden jót, remélem remek embernek tartod, büszke lehetsz magadra! :)

 

Mosolyra fel! :)

Egy újabb sírós és rosszul alvós éjszaka után úgy döntöttem, hogy mosolyra fel! :)

Valahogy szépen mindent elrendezek. :)

Rákoncentrálok a fontos dolgokra, mint a család, a munka, a barátok és a doktori. A többit pedig egyesével szépen elrendezem.

Ha szán időt a találkozásra a Pesti, hogy tisztázzuk a dolgokat - mert nekem ez hiányzik, szeretem lezárni, pontot tenni, kiírni, mint a filmek végén, hogy The End -, akkor személyesen, ha nem, akkor telefonos úton. B verziónak és megoldásnak ez is abszolút megfelel. Legyünk hatékonyak. :) Azt nézzük, hogy mi a fontos számunkra és számonra az, hogy ez az egész a Pestivel ki legyen mondva, le legyen tisztázva.

Akkor a következő dolog: most már veszem a bátorságot és kérek időpontot dokihoz, kivizsgálásra ahelyett, hogy ezen kattogna az agyam. Valami van, de mielőtt pánikolnék, járjunk a dolgok végére. Rossz, hogy megint egyedül kell mennem dokihoz, de ez van. Ilyen lapot osztottak nekem. Ami nem öl meg, az erősít és ugyebár teher alatt nő a pálma. Stramp csaj vagyok. :)

Munkahely: próbálom majd kevésbé felvenni az ökörségeket, mondjuk úgy kicsit nehezebb, ha a közvetlen kolléganőd egy hétre elmegy szabira úgy, hogy a közös feladatra azt se mondja, hogy mikk vagy makk, de én csinálom úgy, ahogy eddig is a dolgom, maximálisan és majd egyszer csak látszódni fog az erőfeszítésem. :) Meg a kettőnk munkamorálja közti különbség.

Erre a már lassan két hónapja tartó rosszalvásra sport lenne a legjobb gyógyír - szóval visszaveszem a nyúlcipőt, úgyis van egy gyönyörűszép vadonatúj, amit csak megvettem és eddig nem használtam. És munka után vagy sötétedéskor, ahogy van épp kedvem, irány a környék vagy a közeli futópálya. Jót fog tenni az agyamnak, az alakomnak és remélem az álmatlanságomnak is. :)

Mindenre van megoldás, csak meg kell találni, rá kell jönni, hogy mi számunkra a legjobb. :)

Pharrell Williams: Happy

La Traviata

Jelentése: az útról letért vagy tévútra tért. Nőnemű.

Én.

Pontosan így érzem magam. Elveszve.

Hosszú volt az idei év és még mindig nincs vége. Tudom, hogy én magam vagyok a búgócsiga, így az év maradék részére énmagamnak is sokat terveztem be. Ám sok minden történt eddig is.

Kezdődött mami halálával, a véget nem érni akaró gyásszal, miközben anyut támogattam és mintegy mesévé váltak mama utolsó heti szavai, majd felmondás a munkahelyen, búcsú, papírokért rohangálás, következő héten már indult az új munkahelyre történő betanulás 10 héten keresztül, közben szidás aputól (megint), költözés a Kuckóból a Lakásba, vissza Szegedre, elvégezni nem csak a saját munkám egyedül, hanem még a csapatot is támogatni, hiszen két hónapig én töltöttem be a csapatvezető funkciót akaratlanul is, miközben nekem is támogatásra lett volna szükségem, baj van az egészségemmel, a Pestivel történtek, a Bibliai is feltűnt Szegeden, kész káosz.

Ehhez hozzájárul a maximalizmusom, és az, hogy úgy érzem, a környezetem is magasra helyezi a lécet nekem, a csapatvezetőm szerint azért, mert megugrom; közben egy rosszul sikerült hétvége, aminek megint a húgommal való összeveszés lett a vége (akinek azért jó, hogy ha egy átbulizott hányásos éjszaka után én vagyok a mentőangyal, takarítószemélyzet és megértő testvér), így annak ellenére, hogy annyira, de annyira vártam a szülinapom (én szeretek ünnepelni), ami ráadásul a 30. volt, a családi szülinapozást nagy nehézségek (és apával való újabb konfrontálódás után) árán, ám sikerült leredukálni: apa, anya, én.

Anyunak ma reggel mertem elmondani a gubancot, azt is csak nagy vonalakban és inkább úgy, hogy információt kértem tőle, amihez nekem is kellett valamit adnom. Hallottam a hangjában a félelmet, az aggódást, a rögtön-tegyünk-valamit-és-nem-lesz-baj hozzáállást és mégis, én nyugtattam őt és próbáltam arra a cuki csevegős-csacsogósra venni a rövid telefonbeszélgetést, amennyire csak tudtam.

Félek.

Hogy mire lenne szükségem? Egy nagy sírásra, hogy végre a feszültség, ami egy ideje bennem van és csak halmozódik és nőttön nő, kijöjjön (legalábbis részben) és egy olyan alvásra, amikor valaki velem van és egész éjjel átölel. Hogy azt érezzem, biztonságban vagy.

A legutóbbi Pestivel való találkozás előtt kértem: kapok sok ölelést és puszikat? Így valahogy. Nem kaptam.

Indokolni nem indokoltam, hogy nekem miért kellett volna, de kellett volna, nagyon. Még mindig. Még jobban.

Mosolygósan, kedvesen, segítőkészen végzem a munkám, mindenkit meghallgatok, támogatok (most még az új csapatvezetőnket is, hisz két hete dolgozik csak, egy egész csapat munkáját kellene átlátnia, mi pedig már túl vagyunk néhány záráson, megoldottuk a kezdeti nehézségeket, igazából elboldogultunk nélküle), a munkában ugyanúgy, mint a barátokat, bíztatom a Pestit és sok sikert kívánok az interjúkhoz, ott vagyok a családomnak segíteni, gyerekekre vigyázni s.o.s.-ben, mert valahogy akkor is megoldom, tesót menteni meg csapattársat vigasztalni és....

Ez lenne az utam? La Traviata - a tévútra tért.

Nem értem, hogy a vezető könyvelő a csapatban miért van agyondícsérve, miközben mi is kivesszük a részünket a munkából, ám az apróságokért is csak a szidás megy (amiben ráadásul nem is volt igaza a régi csapatvezetőnek, de ez már nem az első és egyszerűen csak ráhagyom, én már nem magyarázkodok). Nem értem a Pestit. Nem értem a húgomat. Nem értek semmit.

Van az a lesz.rom pont. Amikor már minden mindegy és abszolút nincs kedved beletenni akárcsak egy kis erőfeszítést sem. Minek?

És most szólok, hogy nem a sok kávé miatt alszok ilyen összevissza, rendszertelenül és keveset. Mert volt olyan nap, amikor csak egyetlen egy kávét ittam, reggel és éjszaka ugyanaz az álmatlanság gyötört, mint ami hetek óta tart. Szóval ezt empirikus (tapasztalati) úton bizonyítottam. A tudomány embere.

La Traviata. A tévútra tért. Nőnemű.

Giuseppe Verdi: La Traviata. Ez fog szólni ma este: opera három felvonásban.

 

A Pesti: a le nem zárt lezárás

Már önmagában is abszurd a cím. Imádtam a magyar nyelv és irodalom órákat, főleg középiskolában, az olvasás szeretete és a magyar nyelv imádata azóta is megmaradt, noha már nem tudok annyi verset szavalni.

Szóval magyarból tanultuk anno, hogy egy fogalmat nem lehet saját magával vagy az ellentett fogalompárjával megmagyarázni.

Például olyan sincs, hogy ami nincs kint, az bent van. Ez nem magyarázat.

Pedig néha kellenek a magyarázatok, főleg amikor sok a miért.

Noha tudom magamról, hogy el tudnak ragadni az érzelmek, azért valahol mégis a tudomány emberének hiszem-vallom magam, ott pedig sok a miért. Ez van.

Nálam volt a Pesti, épp a zárás kezdetén jött, egy kedd éjjel. Vártam, ahogy szoktam. Láttam rajta, hogy fáradt és igazán értékeltem, hogy a fáradtsága ellenére jött hozzám. Skóciában is vett nekem valamit, csak a nagy rohanásban otthon felejtette.

Az ágyba kuckózás után, pár perc elteltével már az egyenletes szuszogását hallgattam. Fogtam a kezét, ameddig csak tudtam. Nekem még egy jó darabig nem jött álom a szememre. Egy ideje már ez van. És könnyes szemmel a plafont bámulva vártam, hogy elálmosodjak valami csoda folytán.

Nem, nem a sok kávé miatt nem alszok. Ezt a következő bejegyzésben fejtem ki.

A reggel olyan kis idilli volt, ébresztgettem őt kedvesen, főztem kávét, elkészítettem neki, ahogy szereti, közben készülődtem, majd hallgattam a mesélését.

Éjjel rákérdezett, hogy mit fogok csinálni a forró hétvégén. Azt hittem, hogy azért kérdezi, mert velem lenne mondjuk egy 24 órát. A haverjaival ment a Balatonhoz és esküszöm, nem sajnáltam tőle egy percig sem, mert tudom, látom, hogy mennyire túlhajtja magát.

Aznap írtam neki, hogy többet szeretnék, mást szeretnék és kérdeztem a Pestit is. Igazából egy fél fokot szerettem volna csak feljebb lépni a létrán, értsd: a két heti átlag ötórás talit feljebbvinni egy picit, beváltani a vacsi kupont, csinálni egy közös délutánt, megünnepelni egy bulival a szülinapomat, amit szintén megígért - vettem is két jegyet a SZIN-re -, egy kis andalgást a folyóparton vagy lágy elbújást a sötét éjszakában.

Napok teltek el anélkül, hogy normális, egyenes választ kapjak. Sőt már igazából sms-ben kértem, hogy ne kelljen még egy hetet várnom, hanem kerek perec, legyenek kimondva a dolgok.

Én ekkorra már - nem csak a Pesti miatt, de ez volt az az utolsó csepp a pohárban - olyan nagyon ideges és fáradt voltam fizikailag, mentálisan, érzelmileg, hogy valóban, nem tudtam gondolkodni. Ésszerűen.

Egyre kevésbé látja a kiutat a kigéséből - de nekem ezekről nem is mesél, pedig meghallgatnám és segítenék neki és ötletelnénk, de azt is érzem, hogy még csak esélyt sem ad (adott) kettőnknek. Pedig nem lennék a nyakán (hisz két külön városban élünk, dolgozunk), nem zavarnám többször.

És azt is írta, hogy az apróságokkal, amiket hozott nekem, úgy gondolta, tudatja velem, hogy kedvel. Nem tudtam. Mert volt olyan alkalom, hogy egy csajnak már az első tali után valami nagyon személyes ajándékot küldött, de a lány elutasította őt. És az erről szóló levelezést is átküldte nekem anno. Szóval nem, nem tudtam, hogy kedvel.

Szokása volt, hogy nekem ritkán válaszol. Ezt azzal indokolta, hogy volt, hogy tárgytalanná vált a válasz, meg hogy későn ért haza és nagyon fáradt volt. De nincs rosszabb, mint a bizonytalanságban várni.

Nekiindultam feldúltan a szegedi éjszakába csütörtök este, sikerült elesnem, jól lehorzsoltam a két térdem és sírtam, menthetetlenül. Vigasztalhatatlanul. Hívtam többször, kellett volna segítség, válasz (?), nem vette fel a telefont, pedig volt, amikor foglaltat jelzett a készülékem, tehát másnak - aki tényleg fontos számára - felvette.

Kórházban kötöttem ki, az ügyeleten. Ugyanaz az érzés kerített hatalmába, hogy neki sem, a Pestinek sem vagyok elég jó. Az meg már csak hab volt a tortán, hogy még csak fel sem vette. Pedig kértem. Egyszer azt mondta, hogy kérjek, egyértelműen és kapok. Így tettem és mégsem így lett.

Szeretni szeretnék. És ő sem hagyja.

Eltelt a hétvége.

Kezdődött az újabb hét. Nem gondoltam volna, hogy ez lesz köztünk, de most, hacsak a Pesti nem tesz akármit, valami lépést felém, még mint barátot is elveszít.

Christina Aguilera: It's not so easy loving me

Szabadon

Van, amikor az embernek tele lesz a hócipője. Mondják, hogy a rossz a rosszat bevonzza, meg szegény embert az ág is húzza és hasonlók.

Szóval teli hócipővel így a hónap közepe tájékán - vasárnap hajnali fél 4-es ébredésem óta pontosan tisztában voltam vele, hogy aznap valamit tennem kell, lépnem kell. Tudtam mit akarok.

Szabadságot.

Megvártam a vasárnapi első normálisnak tűnő időpontot - reggel 8 -, amikor foglalkoznak az emberrel és elindultam.

 

Elmentem egy autókölcsönzőbe. A kölcsönző tulaja fáradt, álmos szemmel nézett rám, kávéval a kezében méregett, miközben a szűk farmer, fekete egyszerű toppal párosításban felé osontam. Kedvesen megkínált kávéval, illedelmesen megköszönve rögtön a tárgyra tértem.

Két dologban voltam biztos: a kocsi színében és az üzemanyag fajtájában. Piros legyen és dízel. Jó lett volna még automata váltó, mert a 2-esből 3-asba váltás valamiért nem az erősségem. Viszont sokat nem akartam egy szimpla kocsibérlésre elverni, úgyhogy csak ez a két feltételem volt - nem kikötés, kikötni a lovat szokták :) -.

Egy kis Volkswagen Polot mutatott, amiről nővérem első kocsija jutott eszembe, hasonló volt az is és a célnak megfelelt.

Kocsikölcsönzésnél van egy napi díj/bérleti díj és teli tankkkal kell visszavinni. Ennyi. Egy ötöst adtam plusszba csak azért, mert a belseje nem volt épp szemet gyönyörködtető, viszont én nem akartam a tisztítással vesződni, így maradt ez az opció. Van, ami megéri a pénzt, tényleg.

Bepattanva a kis piros kocsiba első utam a 0-24 nyitva tartó nagy Tescoba vezetett, de nem a Tesco részébe, hanem az egyik kedvenc boltomba: Deichmann. :)

Kell két cipő és egy hátizsák. Minden legyen csajos. Ez alap. Csajos és stílusos.

Kell egy lapos cipő, mert vezetni csak laposban tudok és mivel vasárnap olyan 'télies' (értsd: nyirkos, szürke, csepergős - nem őszi, az ősz csodaszép és színes és magában hordozza a betakarítás, a jövőre való felkészülés erejét) volt, egy csinos fűzős halvány barack cipőre esett a választás.

Kell egy magas sarkú - hölgyeim igazán hálásak lehetünk annak a férfinak, aki feltalálta a magassarkúakat :) Egy csodaszép megkötős fazonúra esett a választás, amiben még a SZIN-re is ki lehet menni fesztivál szerelésben. :)

És a táska: mivel kirándulós-nem törődős nap volt, így egy hófehér, csipke hátitáskára esett a választás. Szerelem volt első látásra. :)

Elindultam. A négy irányból egyet kapásból kilőttem - dél felé semmiképpen sem akartam tartani, hiszen a határon nem akartam átlépni és a cél az volt, hogy csak menjek.

Úgyhogy elindultam az autópályán. Tudtam, hogy Kecskemétig nem akarok menni, mert a nap célja a nem agyalás volt, csak menni. Hát mentem.

Az ebédem mekis műkaja volt, de kellett hozzá a konkurencia kingből korona, úgyhogy desszertet és kávét onnan szereztem be, viszont a vízkészletemet egy benzinkúton töltöttem fel és egy útmenti csárdában azért még meg kellett kóstolnom a szegedi halászlé néven étlapra kerülő furcsaságot, amit egy finom görögdinnyével kellett megspékelnem - szintén az út mellől.

Késem persze nem volt, szóval újabb shopping következett, de akkor rájöttem, hogy estére veszek finom sajtokat, szőlőt, bort és csak elleszek, nyugiban.

Napközben egyszer nagyon rám tört az álmosság, félre húzódtam és szundítottam egy szűk órát, anyu hívása ébresztett fel. Beszéltünk egy fél órát telefonon, annyi épp elég is volt, hogy észhez térjek és folytassam az utat, menjek.

Kétszer igazoltattak a rendőrök, az egyikből büntetés is lett, 40-nel túlléptem a sebességhatárt. Még vissza is kérdeztem, a rendőrök meg azt hitték, hogy magyarázkodni próbálok, pedig csak örültem, hogy a mérőműszer már csak 40-es sebhatár túllépést mutatott.

A másikat sikerült kimagyaráznom és ejnyebejnyével megúsznom, egy piros lámpánál az előttem lévő autó olyan nehézkesen indult el, én viszont már nagyon mentem volna, úgyhogy nagy gázzal elévágtam és gyors kitettem az indexet. És ezt a pillanatot szúrták ki a zsernyákok. Elmagyaráztam nekik, hogy anno nekem vezetésoktatáson azt tanították, hogy a forgalomhoz és a körülményekhez képest haladjunk. Én úgy haladtam, hiszen az előttem lévő autó csiga volt. Persze ezt cseppet sem kioktatós vagy fellengzős formában, hanem cukin, bájosan, kedvesen, 'mit sem sejtve' adtam elő.

Valamire jó volt az út: rájöttem, hogy pihi és nyugi és kikapcs kellene. Mert a kocsival is úgy mentem, mint ahogy hétköznap: pörögve, 1000 fokon forrva, nyughatatlanul.

AC/DC: Highway to Hell

 

 

Erről a mezőről csak hatos dobással mehetsz tovább

Rengeteg kérdésem van, az a Duna-Tisza rekesztős, végeláthatatlan. Ami amúgy jó, mert azt jelenti, hogy gondolkodok, hogy még érzek, még remélek.

Mindenki szíve joga, hogy olvas-e 'tanácsadókat'. Azért tettem idézőjelféleségbe (nem tudom, hogy mi a neve az egy vonalka elől-hátulnak :) ), mert tanácsot szerintem bárki tud adni. Bárki. Se Szabó Péter, se Müller Péter, se Brian Tracy, senki ilyesfélét nem olvasok. Már.

Ők mind a saját életútjukra vonatkozó saját tapasztalatot prédikálják: igen, hangoztatják, hogy az az egy út van. És pont.

Én ebben nem hiszek. Én nem ebben hiszek (milyen csodálatos is a magyar nyelv, ugyanazok a szavak egy mondatban és mégis mást jelentenek - ez csak lábjegyzet, egy kósza gondolat, miközben írok).

Mivel saját élet, saját tapasztalatok, tutifix, hogy más lesz a 'megoldás' is.

Most annyira akarok valamit, hogy el kell engednem, hogy aztán megkapjam. :) Kész agybaj! :)

Szeretnék párkapcsolatot, ám senki nem elég jó nekem. Igaz, azért kifogok sültbolondokat is, a katonákat, a számonkérőket, az attól-függ-mit-akarsz-Pest-Szeged-távolság-osokat, és sorolhatnám.

Fontosabb az életem, vagy legalábbis képtelen vagyok kompromisszumra (meghátrálásra?), így egy hét, mire lesz egy randi vagy egy telefonbeszélgetés.

Lehet, hogy a Pesti is ezt érzi, ezt a nemtudokelköteleződni, és ezt nevezi kiégésnek? Képtelen lennék bízni is?

Hármat lépek hátra. Nem egész vissza a rajtvonalhoz, de bizony most erről mezőről csak hatos dobással léphetek tovább: kell a szerencse is, ám az így jutó időt kis megnyugvásra, mélázásra, saját magam rendezésére kell fordítanom. Tudom. Érzem.

Ki tudja mennyire volt jó ötlet tavaly a kutyaharapást szőrével taktika, azaz a Bibliaival való szakítás utáni aktív randizás, ismerkedés. Félreértés ne essék, abszolút nem bánom, ám most talán ennek az utóhatása az, amit érzek: nem tudok bízni, szeretnék elköteleződni, de még sem megy és kifogásokat gyártok.

Berendezkedtem. A párkapcsolatlanságra.

Ki kell alakítanom most egy másik napi-heti rutint, más dolgokat felfedezni, új dolgokba belevágni, régieket másik köntösbe bújtatni.

Szerintem ha ezzel megvagyok, máris másként fogok látni a dolgokat.

Needtobreathe: Keep your eyes open

Dinnye és Mr. Nyafi és Mr. Számonkérő

Fontos, hogy legyen önkritikánk. Hülye vagyok :D De tényleg, jó, hogy rájöttem. :) Itt az önkritika. :)

Őszintén: kicsit elvette a kedvem ez a sok nyifegés-nyafogás, meg kiéhezett szexuális dolog a pasik részéről. Újabb emberke jött azzal (ez már lejárt lemez, igazán kitalálhatnának végre valamit), hogy 'uh, Szegeden vagy? Kár, hogy ilyen messze'. És a legjobb ebben, hogy utána még Ő írogat nekem, hogy csak kiszaladt a száján és miért nem válaszolok már neki.

Mert szerintem Szeged-Pest nem távolság. Amíg a két ember úgy nem dönt, hogy összeköltözik, az a másfél óra autópályán vagy telekocsival nem hiszem, hogy gondot kellene, hogy jelentsen. Persze, utána már jöhet a megbeszélés-agyalás, ki költözik kihez, esetleg egy harmadik, mindkét fél számára új város keresése, de addig ez biztos, hogy semmilyen problémát nem jelent. :) Nekem legalábbis nem. :) Ő volt Mr. Nyafogi.

Aztán ott van Mr. Számonkérő, az a valaki, aki néhány tinder üzenet után már a tel.számodat kéri, te megadod neki, hogy átmenjetek viberre és miután nem nézed öt percenként a telódat (hiszen dolgozol, ha meg nem, hát van egy életed is), megsértődik, határozottan és egyértelműen azon, hogy te igent mondasz egy baráti-mtársi progira, ami után nem rohansz eszet vesztve haza (Lakás), hanem jól érzed magad és kimaradsz és ő ezen alaposan berág, hogy mi az hogy...és utána hogy büntessen (szerinte ez a büntetés), nem válaszol. Se a számonkérést, se a 'büntetést' nem értettem, de ilyenből köszi, nem kérek. :)

Időnként biztosan nagyon idegesítő lehetek az emberek számára (jómúltkor a Pestivel is beszéltük, hogy időnként kiakasztom őt is :) ), azért mégis úgy gondolom, hogy az eszem a helyén, a szívem a helyén, jó értékrendet kaptam a szüleimtől, vannak célok-álmok-vágyak. :) Ilyen emberi dolgok. :)

Tegnap hugival-huginál vacsiztam és hazafelé úton azt hittem, hogy a kis csengő a kulcscsomómról, elveszett, elhagytam. Ez az a kis csengő, ami a tavalyi a Pestitől kapott Mikuláscsomagomban lévő Mikuláson volt rajta. Mint a MasterCard reklámban: forintban kifejezett értéke nincs, ám megfizethetetlen. :) Azzal nyugtattam magam, hogy na ez csak egy csengő és így is elég sok 'vackot' gyűjtök (nővérem gyerekeinek rajzai, csokis papír, gomb és kavics..), szóval eggyel kevesebb. A Lakásba érve azonban halk csilingelést hallottam: ott lapult a táskámban és jóleső érzés kerített hatalmába, hogy még sem hagytam el. :)

Mindezek után pedig rájöttem arra is, hogy oké, szeretnék párkapcsolatot, azt eddig is tudtam, hogy nem mindenáron csak azért, hogy legyen, várok, nézgelődök, nyitott szemmel járok és igen, hiszek abban, hogy betoppan. :) Lehet, egy ismerős személyében.

Az újratinderezés azért vicces dolgokat is tartogatott számomra: sorra kerültek elő ismerősök, akikkel randiztam vagy csak az üzenetet váltottam. És nem, ők nem Like-ot kaptak, hiszen anno is volt vmi, ami miatt megszakadt az ismeretség.

És még egy vicces dolog: tegnap munkahelyen finoman le lettem parasztozva. :) Hogy miért? Hárman a konyhában a görögdinnye evésről beszélgettek, mire az egyikőjük megjegyezte, hogy van, aki kenyérrel eszi. Én pedig mondtam, hogy van, amikor én is. Gyerekkoromban anyuval imádtam, hogy piacra mentünk reggel, amíg a többiek aludtak, nyáron friss, édes, lédús görögdinnyét vittünk haza és friss, ropogós héjú kenyeret. Anno anyu apja (a nagyapám) volt az, aki szerette a görögdinnyét kenyérrel. Nem mindig így ettük, de szerettem így is enni. Erre a dezodort kevésbé használó fiú megjegyezte, hogy ő inkább nem is mond véleményt, hogy ez parasztos-e vagy sem. Én rögtön rávágtam, hogy akkor paraszt vagyok és igen, tudok csirkét is levágni, szétszedni, nem esek kétségbe disznóvágáskor sem. Nem gondolom, hogy emiatt, hogy kisvárosban születtem és éltem 20 évig, vagy hogy épp szoktam enni dinnyét friss kenyérrel, paraszt lennék.

Jó kis férfi vélemény, ilyen miatt leparasztozni egy nőt. El lehet gondolkodni, hogy ki mennyire paraszt. :)

Bármi áron férfi nekem nem kell. :)

Beyoncé: Single ladies :)